Sírásóként dolgozom egy temetőben. Nem egy kvalifikált munka elismerem, de valamiből meg kell élni. Van egy alap, és kapunk időnként némi pluszt is. Sok más tevékenységgel ellentétben, itt az ügyfelek sohasem fogynak el- szokta mondani tréfásan a főnököm.
Ilyenkor mindig azt gondoltam magamban, hogy – egyszer te is ügyfél leszel főnök. Persze sosem mertem mondani neki.
Tegnap egy olyan dolog történt, ami miatt el fogom veszíteni a munkámat…
Gyönyörű napfényes, langyos novemberi idő volt. Nagyon szeretem a halottak napját, ez afféle munkaköri „ártalom” Az emberek megpróbálják bepótolni az egész év alatt elmulasztott sírgondozást. Mécsest, gyertyát gyújtanak,” törődnek a halottaikkal”
Ilyenkor mindig nagyon sokan vannak a temetőben, de most valahogy különösen sokan voltak. Ezt a nagyon kellemes időjárásnak tudtam be. Az emberek nagyon boldognak látszottak, mosolyogtak.
Megfigyeltem egy idős párt, hosszasan átölelték egymást, és könnyes szemmel meséltek valamit egymásnak. Úgy látszott, hogy már nagyon régen nem találkoztak egymással. Emlékeztem halványan rá, hogy régebben az idős hölgy mindig egyedül volt a sírnál.
Lejárt a munkaidőm, elindultam hazafelé. Próbáltam kiűzni a fejemből ezeket a furcsa történéseket.
Kiértem a főbejáraton, és még visszanéztem.
Akkor már kijavították a kapu felett álló feliratot: FELTÁMADTUNK!
Utolsó kommentek